Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kipróbálhattam egy amerikai tésztabárt. Mivel gondolom, nem lesznek túl sokan, akik követnének erre a konkrét helyre, így leginkább a hangulatra és például a „Carbonara tészta másképpen"-re szeretném helyezni a hangsúlyt, ami akár ötletet is adhat egy finom, picit a megszokottól eltérő fogáshoz.

Amerikában a tészta szerves része az étkezési kultúrának, korábban már írtunk róla, hogy például a pizzának milyen fontos szerepe van. Keveredik a sok nép által hozott kulináris szokás, a távol-keleti szintén sok variációban létező noodle, az apró rákocskákhoz felszolgált fettucine Alfredo és még sorolhatnám.

De térjünk vissza a konkrét tésztabárhoz, ami Minneapolis diák- és egyben bohém negyedében található, igazi avantgarde, ugyanakkor kissé eklektikus hely. Nagy, nyitott konyhával, a plafon felé tekergőző fa és paraván dekorációval, de a képek erről talán érzékletesebben mesélnek.

Egy vasárnap délután jártunk ott, amikor ráadásul élő tangó muzsikát is hallgathattunk, sőt lelkes táncosok, a vendégek közül, a parkettet is meghódították, elsősorban az idősebb korosztályt képviselve. Úgyhogy a körítés igazán remek volt, megalapozta a kellemes vacsora lehetőségét. Élő zenével egyébként minden nap szolgálnak az étteremben, érdemes tájékozódni, hogy mikor, mivel.

Végre jöjjön a lényeg: a tészta. Egy fettuccine carbonarát és csirkés-mozarellás raviolit választottunk. A carbonarában persze megvolt a kötelező tejszínes szósz és a sonka is, bár ez utóbbi kicsit másképpen. (Bár ugye a tejszín már eleve egy variáció, hiszen eredetileg sajtos-tojásos szószról van szó.)

A sonka ugyanis nem volt belefőzve a szószba, ami egyébként nem is volt olyan testes, mint az otthon megszokott. Azt előre le kell szögeznem, hogy én nagyon szeretem a carbonarát otthon is, meg az is nagyon ízlett, ahogy itt elkészítették.

Itt a kevesebb, könnyebb szósz miatt az ízek valahogy jobban elkülönültek. Ahogy említettem már az előbb a füstölt sonkát, aztán a borsót és a chilit is. Az utóbbi kettő nem igazán a megszokott carbonara része, de a borsó nagyon felfrissítette és kicsit könnyebbé tette az ételt, a chilireszelék pedig pikáns ízt adott, és persze nem maradt le róla a parmezán sem. A fettuccine al dente volt, ahogy annak lennie kell.

A ravioli esetében a csirke külön, darabosan volt a tésztán, a tésztapárnácskák pedig mozzarellával voltak megtöltve. Raviolinál már többször tapasztaltam, hogy a tésztát túlfőzik, hogy a benne lévő tartalom is megfelelően megfőjön, ez itt szerencsére nem történt meg. Vizuálisan is kellemes hatást keltett a paradicsomdarabokkal, bazsalikommal, sült fokhagymával és sajttal készített fogás.

Az árak nagyjából közepes szinten mozognak, bár otthon alighanem sokallnánk nagyjából 3000 forintot kiadni egy tésztaételért. Itteni viszonylatban azonban ez nem túl sok.

Két dolog, amit érdemes megjegyezni, hogy egyrészt egy nagy pohár víz itt mindig, minden étteremben jár. Ha az ember belép, ezzel nyitnak, nem kell külön kérni, és nem kerül külön pénzbe, sőt ahányszor elfogy, újratöltik. Ez a szokás nem lenne baj, ha otthon is elterjedne és nem csak lesunyt fejjel lehetne csapvizet kérni vagy sok pénzért ásványvizet.

A másik, hogy ha viszont az étkezés befejeztével az ember már nem kér semmit, például desszertet, akkor már hozzák is a számlát, nincs kecmec, forognak az asztalok.