A Castelsardót nem érdemes a magyarországi éttermek listáján keresni, ugyanis Bornemben található. Rajtunk kívül álló okokból (konkrétan üzleti úton...) keveredtünk e belga városba, és ha már ott jártunk, természetesen megkóstoltuk, miként is készítik itt a tésztát.

Nem kerülhetjük meg azt a kellemetlen tényt, hogy Belgium sajnálatosan híres a perzsaszőnyeg puhaságúra főtt, némi (nagyon csekély) túlzással ehetetlen tésztáiról, porból és hamuból készített paradicsomszószairól, tehát kellett némi elszántság ahhoz, hogy halált megvető bátorsággal mégis tésztát rendeljünk, de életünk és gyomrunk a Mástésztáé, így hát keveset haboztunk. Ezzel szemben elég sok tésztát ettünk, de csak egyetlen hely akadt, ahol olyan minőséggel találkoztunk, ami megüti a Mástészta mércéjét.

Szerény és egyáltalán nem mindent felölelő tapasztalatunk szerint Belgium az egyetlen ország, ahol elfogadható választás egy olasz étteremben, ha az ember SÖRT iszik és nem bort (ami ismerve a belga sörkultúrát, persze nem is olyan nagy meglepetés).

A Castelsardo még véletlenül sem egy menő fővárosi (vagy nagyvárosi) étterem, hiszen Bornemben a legnagyobb jóindulattal is összesen 20 ezren laknak. Persze az is könnyen előfordulhat, hogy csak itt tűrik meg a horrortészta hívei a normális minőséget (de ez persze csak vicc, mielőtt jönnének a felháborodott kommentek...).

A Castelsardo azonban minden igényt kielégített és még tanultunk is valami egészen meglepőt és újat, de erről majd a poszt végén.

Az étteremre egy éhes este, már elég későn, hosszas kóválygás után bukkantunk. Bementünk, érdeklődtünk, hogy van-e még esélyünk enni valamit, mire azt a választ kaptuk, hogy persze, de csak akkor, ha valamit gyorsan összeüthetnek.

Ez lett a spagetti vongole.

A Castelsardóban látványkonyha működik, de ami még ennél is fontosabb, a szakács olasz. Mint villámgyorsan kiderült, nem csak a belbecsre, hanem a külcsínre is igen sokat adtak.

Az egyik kolléganőm tésztája ugyanis fekete szósszal érkezett, a tányér szélén a Tiziano felirattal, ami nyilvánvalóan szőkeségének szólt, amit az olasz férfiak hagyományosan nagyon díjaznak.

A hattyúformájúra csomagolt tészta már önmagában sem volt hétköznapi látvány, hát még amikor kibontogattuk az alufóliát... Gyönyörű volt és ami ennél is fontosabb: nagyon finom is. Nem erőlködték túl, az egésznek volt valamilyen nagyon laza, olaszos hangulata, ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) nagyon jó is volt.

Mellékelek egy képet a lasagnéról is, ami szintén nem hagyott kívánnivalót maga után.

A végén pedig akkor elárulom, mi volt az az újdonság, amit itt tanultam meg. A dolog úgy történt, hogy egy kis parmezánt szerettem volna szórni a tészta tetejére, mire egy egészen váratlanul rosszalló pillantással találkoztam.

A pincér aztán elmagyarázta, hogy Szicíliában (ahonnan ők származnak) nem tesznek parmezánt a tésztára, úgyhogy ő szívesen hoz, ha ragaszkodom hozzá, de inkább ne ragaszkodjak.

Úgyhogy nem ragaszkodtam.

Végítélet: 3 csillag

A fentiek alapján aligha lehetett kérdés a 3 csillag, külön díjaztam a parmezánnal kapcsolatos új ismereteket. Belgiumban nem könnyű jó tésztát enni, de itt sikerült, úgyhogy jár a maximális elismerés.

(Értékelésünk spártaian egyszerű, nem dobálózunk tucatnyi csillaggal, megelégszünk hárommal, mert egyszerűek vagyunk, mint egy igazán jó tészta.
Csillag nélkül: Ha fizetnek se!
1 csillag: elmegy, sok szódával
2 csillag: megfelelő
3 csillag: frenetikus)