Jó ideje igyekszünk elhinni, hogy a magyar konyhának is fontos szereplője a tészta, hogy nekünk van saját tésztakultúránk, és meg is szavaztuk Magyarország kedvenc tésztáját. Ha ez így van, akkor biztosan készítenek tésztákat az egyszerű magyaros helyeken is - a mediterráneumban az ilyen kikötői kifőzdékben készítik a legzsírosabb, leglaktatóbb pastákat.

Középutat választottam, nem a Határ úti bódésort vettem célba, de nem is étterembe készültem. A Nagyvásárcsarnok kínálatát teszteltem. Végül is a jó alapanyag helyben van, sok a turista is, biztos készülnek nekik valami kedvessel vagy legalább ehetővel, amiért el lehet kérni a pénzt.

Látvánnyal készültek, az biztos, az emeleti kajás sor tömve volt pirospozsgás kolbászokkal, baconbe tekert virslikkel és kövér hurkákkal. A legmeredekebb a tematikus lángosos bódé volt, ahol egy tucat féle édes lángoson túl kolbászos, paprikás, kukoricás mindenféle gyanúsan innovatív lángost lehetett kapni, mintha pizza-feltétek közt válogatnál.

A főtt tészták azonban nem voltak túlreprezentálva. Főleg olasz pasta receptek vulgarizált magyar kiadása, pl. carbonara pennéből, spagetti löncshúsos szósszal, ilyenek voltak. Aztán a hölgy látván, hogy nem igazán tudok kiigazodni a kínálatban, kifejtette nekem a különbséget a milánói és a bolognai között, tudniillik, a milánói az a sonkagombás, a bolognai meg a húsos-kecsöpös. Innen menekültem.

Végül valószínűleg a legegyszerűbb helyet sikerült kiszúrnom, mert ott találtam valami távolról autentikusnak tetsző dolgot, a tarhonyát. Nem ipari tarhonya volt, mint régen a menzán, hogy csak egyforma darabkákból áll, mintha egy makarónit szabdaltak volna egyenlő oldalú hengerekké, hanem mindn darab más alakú volt, de ami a legszimpatikusabb volt, az az, hogy minden darab kicsit msá színű is volt – azt gondoltam ezeknek van koncepciójuk a tarhonyáról. Hozzá marhapörköltöt kértem. Óriási tévedés volt: tanuljatok a hibámból. A marhapörkölt a lehető leggyengébb húsból, ízek nélkül, csak egy kis paparikás alap érződött rajta, a tarhonya meg tökéletesen ízetlen volt, illetve volt némi mosogatóíze, valami halovány zsíros kosz-íz, amit utólag is kösz. Éhes voltam, ezért lecsúszott négy kanállal, de már ezek után is rohantam inni valami erős ízűt, és azt láttam, hogy a szomszéd, ódon hangulatú kocsmabódéban csapolnak Dreher Bakot, ami pedig a legtöbb kocsmából kimúlik, mert nem bír annyira olcsó lenni. Ezek szerint mégis eggyel a csatornaszint felett jártam, legalábbis sörben, de akkor miért nem képesek legalább zsíros, szalonnás, paprikás dolgokat elkészíteni?

Lehetséges, hogy a magyar tésztakultúra kifejezetten otthoni konyhai tésztakultúra, amit az anyai szeretet-kifejezés ősi törvényei irányítanak, és ez benne a jó. A vendéglátásban pedig a spórolás első számú terepe.