Eredetileg volt bennem egy olyan hátsó gondolat, hogy végre tiszta vizet öntök a pohárba és könyökkel szertezúzom az egyre indokolatlanabb Parázs-kultuszt, de másképp alakult.

Az elején tényleg nagyon szerettük a Parázst, mert noha már akkor sem volt elég jó a Tom Ka leves, de legalább benne volt minden, ami beletartozott és tényleg hasonlított az igazira. Aztán némileg fanyalogva eszegettük az unalmas tésztáikat és mostanra nagyjából le is szoktunk róla. Most mégis ott ebédeltem, és arra gondoltam, jobban odanézek, milyen tészta is van. Kiderült, hogy nemcsak rizstészta van, meg mungobabból készült üvegtészta – ami lehet, hogy valahol, valamikor jó, de a hazai thai vendéglőkben nemigen – hanem van egy búzából készült tésztájuk is, amit úgy hívnak "sült sárga tészta". Így hát egy Pad Ba Mee Luang Koong/Talay – röviden nevezzük „Talajnak”. Tehát egy Fafülgombás, brokkolis, bambuszos talajtésztát kértem, rákkal, mert a thai leveseket is rákkal szeretem a legjobban. (mielőtt megesznek a művelt kommentelők, fogom én, hogy a talaj az nem a tésztát jelenti, csak nem bírtam ellenállni a félrefordítás bájának)

Amit kaptam, nem nézett ki túl bíztatóan, egy nagy halom csüggedt tészta, hozzá némi hideg káposzta vagy mi, az egészről dőlt a frissen odaszórt borspor tipikusan romlott hússzagot elfedni hivatott szaga,  a tányér mellett gyűrött egyrétegű papírszalvétába csomagolt evőeszköz, pálcika. Mínuszos tálalás, de nem para - romvendéglő (a kifejezést most olvastam itt >>> Egy negyed citromra lettem figyelmes a tányér szélén, és eszembe jutott a mexikói konyha és a mexikói sör – az is csak úgy ehető/iható, ha megtekered sok lime-mal, citrommal. Ezt is megtekertem, és tényleg: a némileg unalmas és zsíros tészta kinyílt, pikáns lett, üdítő, és hamar el is fogyott.

Egy baj volt csak, a citrom hatása hamarabb elmúlt, mint a fáradt zsíré, így negyedórával az étkezés után már pontosan úgy éreztem magam, mintha egy kövér thai mama büntetésből velem nyalatná ki a tegnapi wokot.