A trendi koktélbavalót 2009-től június 2. szombatján ünnepli a világ: lazíts Te is egy frissítő Negronival vagy elegáns martinivel, gasztrokalandozz a gin univerzumában és derítsd fel titkait!

A gin évek óta virágkorát éli, elég csak a legendás Negronira gondolni: a (sokak örömére) immár a múlt ködébe vesző Aperol spritz-őrület után az 1 rész ginnel, 1 rész édes/félédes, vörös vermuttal, 1 rész Camparival, jéggel, narancsszelettel készült, több mint 100 éves koktél 2021-ben is a világ egyik első számú kedvence.

A Negroni karrierje a fellelhető források szerint 1919-ben, a firenzei Caffè Giacosában kezdődött, amikor a korzikai születésű Pascal Oliver, Negroni grófja arra kérte a mixert, bizonyos Fosco Scarsellit, hogy kicsit turbózza fel szokásos Americanóját (1 rész Campari, 1 rész édes, vörös vermut, 1 rész szóda, 1 cikk citrom), így Scarselli a szódát ginre cserélte, az újdonsült koktélt pedig – az elődjétől való megkülönböztetés végett – 1 szelet naranccsal dobta fel (egész szelettel, nemcsak narancshéjjal). Gasztroblogokon a Negroni szülőatyjaként egyébként bizonyos „Camillo Negroni” grófot szoktak emlegetni, két Negroni-leszármazott: Héctor Andres Negroni és testvére, Noel Xavier Negroni a közelmúltban azonban az egész családi irattárat átkutatta „Camillo” után, de mivel állítólag még létezésére sem találtak bizonyítékot, az ikonikus koktél névadójaként a francia hadseregben is szolgált, kalandos életű felmenőjüket: Pascal Oliver de Negroni de Cardi grófot jelölték meg. Pascal vagy Camillo, a Negroni népszerűsége több mint 100 éve töretlen, az utóbbi időben a koktél pedig érezhetően friss lendületet kapott, repertoárja a klasszikuson túl számos kreatív interpretációval bővült: „Negroni Sbagliato” gin helyett proseccóval, „Boulevardier” gin helyett bourbonnal, „TiNegroni” gin helyett tequilával vagy mezcallal.

A Negroni, úgymint a martinikoktél egyik fő pillére nem más, mint a gin: de hogyan lett a borókabogyóval ízesített alkoholpárlatból nélkülözhetetlen koktélalapanyag?

A borókát gyógynövényként a történelem során mindig is nagy becsben tartották, már az antikvitás egyik legképzettebb orvosa, Pergamoni Galénosz (i.sz. 129-cca 210) különféle gyógyszerek alap-összetevőjeként említi, a 11. századi, salernói bencés szerzetesek által készített „aqua vitae” (az élet vize) nevű gyógyszerészeti alkoholban pedig valójában a mai gin ősét fedezhetjük fel – a szerzetesek a kolostor körül dúsan hullámzó borókaciprusok termését hasznosították a korban igen modernnek számító lepárlással (az alkohol egyébként arab eredetű szó, a szerzetesek által a desztilláció műveletéhez szükséges lombikot az iraki Kufából származó arab tudós: Jābir ibn Ḥayyān fejlesztette ki a 8. században).

A „jenever” nevű, főleg Hollandiában és Flandriában elterjedt, borókával ízesített likőr első, kézzel írt receptje a 13. századi, bruges-i „Der Naturen Bloeme” c. enciklopédiában, az első nyomtatott verzió pedig a 16. századi, antwerpeni „Een Constelijck Distileerboec”-ben található. A boróka (Juniperus) voltaképp egy ciprusféle: sötétkék bogyójának vitamin- és tápanyagdús kivonatát gyulladáscsökkentőként, vizelethajtóként, vércukorszint-stabilizálóként, emésztőrendszeri és autoimmun betegségek ellenszereként, valamint antibakteriális fertőtlenítőként használták – nem véletlen, hogy az Európán pusztító pestis évszázadaiban „Pestisdoktor” maszkjának hosszú csőrét is vele tömték meg. Napjainban, talán a gin népszerűsége miatt a boróka gyógynövényként is reneszánszát éli.

A gin világhódító útja kétségkívül Angliában kezdődött, ahová a 16-17. században tört be az említett „jenever” (Hollands, genièvre, holland gin) nevű, borókával ízesített likőr. A németalföldi szabadságharcban (a németalföldi tartományok lázadása a spanyol uralom ellen) angolok is harcoltak, elsősorban nekik köszönhető a „holland bátorság” forrásának tekintett alkohol elterjedése hazájukban. Az angol gingyártás igazán az 1688-as „dicsőséges forradalom” után futott fel, amikor az angol parlament és az uralkodó több évtizedes csatározására került pont úgy, hogy a parlament II. Jakab angol király megkerülésével II. Máriát és férjét (a Hollandia jelentős részén is uralkodó) Orániai Vilmost segítette trónra. Az aktus többek szerint a brit alkotmányos monarchia kezdetének tekinthető, az angol gintörténelemnek pedig azért fontos állomása, mert következményeként a francia borpárlatokra importkorlátozásokat vezettek be, a briteknek így saját kezükbe kellett venni oly nélkülözhetetlen alkoholjaik előállítását.

Vették is, súlyos egészségügyi következményekkel: a házi lepárlás engedélyezése és az importkorlátozások miatt kitört ginőrület (gin craze) következtében hamarosan 7-8000, finoman szólva kétes minőségű (boróka helyett mérgező terpentinnel ízesített kotyvalékot árusító) ginház működött Angliában. Ebből az időszakból származik sok ginnel kapcsolatos pejoratív kifejezés, mint pl. „ginlebuj” (gin joint) „gináztatta” (gin-soaked), és az ital szinonimájaként használt Mother’s Ruin (anyaszomorító). A helyzet rendezését célzó 1751-es Gintörvény révén a gin végül elindulhatott a normalizálódás útján, bár sokak szerint hosszú és rögös, még a 20. században is tartó folyamat volt ez. A törvény mindenesetre előírta, hogy a lepárlókban előállított ital csak hivatalosan regisztrált kereskedőknek értékesíthető, a ginházak pedig a helyi bírók hatáskörébe kerültek. A Brit Birodalom gyarmati korszakában a trópusi malária ellenszereként használt kinin keserű ízét javították ginnel és cukorral, és mivel a kinint szénsavas vízben oldották fel, az 1800-as évek elején Indiában megszületett a világ egyik kedvenc koktélja: a gin-tonik, amit rajongói egy floridai hölgy emlékére (akinek élete végén termoszban csempészték be a kórházba, ahol diszkréten, teáscsészéből kortyolgatta), október 19-én ünnepelnek.

Napjaink gin-univerzuma természetesen összehasonlíthatatlanul szabályozottabb, mint a kezdetek kezdetén: megkülönböztetjük a borókával ízesített, legalább 30% alkoholtartalmú likőröket (mint pl. Wacholder, Ginebra), és a legalább 37,5%-os (az USA-ban legalább 40%-os) gint, ami lehet desztillált és kevert előállítású, valamint létezik emellett a külön kategóriaként kezelt „London dry” is. A ginnek számos patinás márkája (Bombay Sapphire, The Botanist, Plymouth, Malfy, Opihr, Tanqueray) van, amik a borókán kívül további fűszerekkel, gyümölcsös, virágos vagy épp gyógynövényes aromákkal teljesednek ki. Prémium minőséget képvisel a mixerek kedvence, a naturális, letisztult London dry, mely koktélokban a gin lényegét nyújtja, minden „flanc” nélkül. Mivel a világízlés a nehezebb, komplexebb digestívóktól (étkezést záró, emésztést segítő likőrök, párlatok) egyre inkább a könnyed, kesernyés-savanykás aperitívók felé mozdul el, érthető, hogy korunk martini, Negroni, Gimlet, Gibson, White Lady-mágusai is letisztult ginekkel szeretnek dolgozni (a gin-tonik státusza kissé speciális, mivel esetében az extrábban fűszerezett, egyedi ízvilágú ginek is főszerepet kaphatnak.)

Martini gyöngyhagymával, alias „Gibson”

Az olívabogyó vagy citromhéj helyett egy szem légies, pálcikára szúrt gyöngyhagymával tálalt Gibson eredetének számos legendája van, az egyik szerint egy amerikai befektetési bankár kérte arra mixerét, hogy az üzleti gyakorlatban „3 martinis ebédként” (three-martini business lunch) ismert találkozókon az ő 3 koktélját – hogy a tárgyalás során a feje kellően tiszta maradjon – alkohol helyett vízzel készítse, a mixer pedig a megkülönböztetés végett e szűz martiniket gyöngyhagymával szolgálta fel. A tokiói Kazuo Uyeda híres „Cocktail Techniques” című könyvében viszont azt vallja, hogy a martinikoktélok hajnalán még az édesebb (édesített gines, édes vermutos) verziók voltak divatban – klasszikusan, olívával díszítve –, a gyöngyhagyma a ritkábban rendelt, kifejezetten száraz kompozíciók jelzésére szolgált. Ahogy az idők során a frissebb, könnyedebb, szárazabb ízvilág került előtérbe, az olíva, gyöngyhagyma szerepe is módosult: már nem a szárazabb/édesebb martinikoktélok megkülönböztetésére használták, hanem egyéni ízlés, stílus, hangulat függvényévé vált, hogy épp melyikkel fejezzük be a koktélt – a gyöngyhagymás verzió mindenesetre „Gibson” néven fut.

Klasszikus martinikoktél

Hozzávalók:

- 7,4 cl száraz gin

- 1,5 cl száraz vermut

- 2 nagy jégkocka

- 3 szem zöld olívabogyó

- 1 behűtött martinis pohár

- 1 keverőpohár

Elkészítés:

1. A gint mérjük keverőpohárba.

2. A vermutot is.

3. Dobjuk bele a jégkockákat.

4. Bárkanállal (vagy egy hosszú koktélkanállal) keverjük meg.

5. Szűrjük martinis pohárba, dobjuk bele az olívákat: enjoy!

Gibson: A martinikoktélt olíva helyett pálcikára szúrt gyöngyhagymával díszítjük. Az arányok egyszerűbben: 6 rész száraz gin, 1 rész száraz vermut.

Martini-variációk:

A világ egyik legkedveltebb alapkoktélja természetesen számos utóddal büszkélkedhet, a teljesség igénye nélkül: a „perfect” száraz és édes vermutot is tartalmaz fele-fele arányban, a „reverse” 2 rész vermuttal és 1 rész ginnel, James Bond „Vesper” nevű kedvence pedig 9 cl ginnel, 3 cl vodkával és 1,5 cl Lillet Blanc-kal (francia likőrbor) készül, természetesen rázva, nem keverve.

Zárásként, a korzikai kalandor több mint 100 éves klasszikusa:

Klasszikus Negroni

Hozzávalók:

- 2,5 cl (extra) száraz gin

- 2,5 cl édes/félédes, vörös vermut

- 2,5 cl Campari

- Jég a tálaláshoz (1 extra nagy kocka vagy rög)

- 1 cikk (vér)narancs

- 1 adag jég a keverőpohárba

Elkészítés:

1. Öntsük a gint, a vermutot és a Camparit egy adag jéggel teli keverőpohárba.

2. Keverjük addig, míg a pohár fala hűvösnek érződik.

3. Szűrjük „tumbler” pohárba, tegyünk bele 1 nagy kocka/rög jeget.

4. Végül dobjunk a jég mellé 1 szelet (vér)narancsot. Pezsgő aperitivo-élményeket!

A gin-világnapot Neil Houston indította útjára 2009-ben, 2013-tól pedig a ginrajongó Emma Stokes (alias Gin Monkey) szervezi az eseményt, az idei promóvideóban a világ 34 ginházának 42 gin-mágusa között jár körbe egy gines pohár: Global Cheers for World Gin Day>>

Még több gasztrokuriózum a teszta.fun Kultúrmetélt-rovatában>>