A szamárlevest 800 éve ugyan a kényes perzsák lehúzták az étlapról, tésztája, a laska viszont világhódító útra indult: többezer kilométert tett meg, megélte birodalmak felemelkedését és bukását, betűt cserélt, jelentést duplázott, így ismerjük mi most: 1. laska, a négyszögletes lapokra vágott vagy tört tészta (közeli rokona a lebbencs), valamint 2. laska, mint a tészta maga, mely lehet bármilyen formájú. A szamár ki, a perzsák, arabok, törökök beugrottak a lábasba, a máig virágzó közép-kelet-európai laskarégión kívül az őstészta másik bázisát pedig a világ túloldalán találjuk meg…

A fellelhető nyomok szerint laskatésztánk „lakhsha” néven kezdte pályafutását a gasztronómiailag (is) igen művelt Második Szászánida Perzsa Birodalom idején, mely i.sz. 224-től 651-ig, az arab hódításokig állt fenn. A perzsák szerepe kulcsfontosságú az ó- és újkori gasztronómia között, mivel a történelem során bármely hódító, nagy birodalmat alapító nép (arabok, szeldzsuk törökök) került is kapcsolatba évezredes fejlettségükkel, hagyományaikkal, rengeteget profitált belőlük: a kapott tudásanyagot az Arab Birodalom (i.sz. 632-1258), és később az Oszmán Birodalom (1299-1922) örökítette tovább és európai jelenlétüknél fogva honosította meg kontinensünk konyhájában, építészetében, mindennapi és tudományos életében. (Többen állítják, a kínaiak is a perzsáktól tanulták a tésztakészítés művészetét, míg mások szerint épp fordítva, a tészta Kínából érkezett és a Selyemúton át hódította meg Perzsiát.) Bár az andalúziai mór kultúra örökre otthagyta nyomát Európán, a laska a jelek szerint nem ebből az irányból került hozzánk: a Selyemúton vágott át, hogy az Oszmán Birodalom, a Balkán és Kelet-Európa tányérjaiban landoljon…

Ha közvetetten is, a 7. századtól fennálló perzsa-arab kulturális kölcsönhatás fordulópontot jelentett a laska történetében: mára annyit sikerült kinyomozni, hogy az érintkezés előtt a tészta „lakhsha” néven létezett és többek között egy ősi perzsa, vadszamárhúsból készült leves betétje volt, de más tésztás ételeket is készítettek belőle. Sőt, a „lakhsha” valójában gyűjtőfogalom, a tésztára általánosan használt elnevezés volt. Valószínűleg úgy készítették, hogy a gyúrt és formára vágott tésztát kifőzés előtt megpirították, ahogy ez ma is szokás a laska, a lebbencs és több kelet-európai, valamint török tészta esetében. A szó perzsául egyébként „csúszóst” jelent és őshazájában, Perzsiában (mai Irán), valamint a szomszédos Irakban napjainkban is árulnak a piacokon előre pirított házitésztát, igaz, nem „lakhsha”, hanem „rishta” vagy „reshteh” néven, melynek jelentése: fonal, szál.

A lakhsha-rishta névváltozás feltehetően tisztázási célból következett be a 12-13. században, az arab-perzsa területeken írt szakácskönyvekből ugyanis ekkor eltűnik a „lakhsha”: a tésztát, valamint a tésztás ételeket egyöntetűen a ma is használatos „rishtaként” kezdték jelölni. De volt egy kivétel: a bizonyos vadszamár-levesben a „lakhsha” megmaradt, az étel arab-perzsa területeken a 13. század után azonban eltűnt, kiment a divatból.

Felmerül a kérdés, vajon hogyan jutott el a törökökhöz, kelet-európaiakhoz, askenázi zsidókhoz és a világ túloldalán élő malájokhoz a laksa-laska eredeti perzsa néven, és vajon miért pont laskát kaptunk a történelemtől, miért nem „ristát”? Ezekben a kultúrákban máig élnek és virulnak az ősi lakhsha leszármazottai, több helyen pedig a helyi laksa-laska nem csupán egy bizonyos tésztafélét, hanem magát a tésztát jelenti. Erdélyben például a cérna- és a szélesmetélt, vagy a levesbevaló csigatészta neve egyöntetűen „laska”, utóbbit hívják „csigatésztának” és „bordás laskának” is. Az askenázi zsidó konyhában a „lokshen” szintén tésztát jelent, gyűjtőnéven. Hazánkban is többféle értelmezést figyelhetünk meg:

1. Laska: nagyobb, négyszögeletesre vágott, kifőzni való tészta. Igen keményre gyúrt tésztából, akár víz hozzáadása nélkül készítik, felhasználás előtt hagyományosan meg is pirítják.

2. Lebbencs: a laska „kistestvére”. Hasonló alakú és hasonlóan készül, mint a laska, csak a friss tésztát gyúrás és nyújtás után 1 napig szárítják, majd kézzel törik lapokká. Sokszor ezt is pirítják főzés előtt.

3. Laska = tészta (ahogy az erdélyiek és az askenázi zsidók használják): keményre gyúrt tésztát értenek alatta, mely bármilyen formára vágható, tehát a szó nem a tészta fajtáját jelöli, hanem gyűjtőfogalom.

És a világ többi poszt-lakhshája? A messzi Malajziában a „laksa” egy igen népszerű, kínai eredetű és ízvilágú, jellemzően kínai bevándorlók által készített, finom, fűszeres, hosszútésztás leves. Ezen kívül Afganisztánban lakhchakként, Ukrajnában lokshinaként, Oroszországban lapsaként, Litvániában lakstiniai-ként talált otthonra az ex-vadszamár-levestészta. És hogy válaszoljunk a fenti kérdésre: miért laksaként miért nem ristaként hódította meg a világot? Logikusan valószínűleg azért, mert útrakelése még azelőtt történt, hogy az ínyenc perzsa-arab gasztronómiában a megjelölés háttérbe szorult volna a „rishta” javára. A lakhsha valamikor az 1. évezred során tevehátra kaphatott, felkerekedett a Selyemúton, és mind keletre, Kína felé, mind nyugatra, Anatólia irányában hatalmas területeket hódított meg. Számunkra és a kelet-európai laskarégió számára az anatóliai irány a mérvadó, ugyanis itt találhatott otthonra a szeldzsuk török konyhában, mely aztán az Oszmán Birodalom révén rányomta bélyegét a fél világra, az Európában töltött mintegy 5 évszázad alatt pedig lakhshánkak bőven volt ideje integrálódni a helyi gasztronómiába…