Felidézzük a pasta con le sarde születésének pillanatát, miközben Marco Polót is helyére tesszük a tésztagasztronómia hosszú és bonyolult történetében: kiderül, mi lapult valójában a világhódító velencei tarisznyájában Ázsiából hazatérve, mert az az általános vélekedéssel szemben úgy tűnik, egyeltalán nem Kínából származó száraztészta volt…
Amikor i.sz. 827-ben Asad ibn al-Furat letette finom bőrcsizmás lábát Siracusa kikötőjében, szakácsain eluralkodott a pánik. Asad ugyanis éhes volt. A legenda szerint a pompás arab flotta legénysége fejvesztve futkosott fel-s-alá Szicília termékeny földjén, mire kisütötték, mi legyen ebédre. A csapat egyik fele a hegyekbe rohant vadon termő édesköményt, ribizkét, fenyőmagot szedni, míg a másik fél a kikötőt ostromolta, bő szardíniafogásban reménykedve. Amikor minden együtt volt, a helyi alapanyagokat a hajón tárolt száraztésztával kombinálták és megszületett a „pasta con le sarde”, Szicília egyik leghíresebb fogása (mely ma már megosztja a dobogót a pasta alla Normával, természetesen).
Bár akadnak kérdőjelek a történetben, egy autentikus pasta con le sarde egy szicíliai, tengerparti trattoriában képes ezeket felkiáltójellé egyenesíteni. Az általános vélekedés szerint a száraztésztát sok más ínyencséggel együtt az arabok (mórok) vezették be Európában. Csakhogy a pasta-saga kiindulópontján, Szicília földjén a tésztához való durumbúzát még a punok (karthágóiak) vetették el az i.e. 1. évezred során, a belőle származó friss tésztát pedig vígan falatozták a görögök, etruszkok, és később a mindenkit leigázó rómaiak is. Utóbbiak írtak is róla szorgalmasan hosszas gasztronómiai, dietetikai eszmefuttatásaikban (az etruszkoktól ravioli-vágót ábrázoló féldombormű ugyan maradt ránk, írásos feljegyzések viszont nem). Majd jöttek Asad ibn al-Furat vezetésével a leleményes arabok az i.sz. 9. században, és megpillantva Szicília napfényben lengedező búzamezőit, arcukon érezve a pasta szárításához oly tökéletes szellőt, lelki szemeik előtt rögtön száraztésztát gyártó üzemek sokasága nőtt ki… (A logikai kérdőjel a pasta con le sarde eredettörténetében persze ott van, hogy akkor mit keresett Asad hajóján eleve a tészta – de ne vesszünk el a részletekben.)
Ennél nagyobb fejtörést okozott a tésztatörténelem kutatóinak Marco Polo szerepe a száraztészta európai elterjesztésében. Mint tudjuk, a 13. századi őstrekker 17 évig állt Kublaj kán szolgálatában, beutazta Ázsiát, majd 1298-ban fogságba esett, élményeit pedig a börtönben diktálta le egy pisai lovagregény-írónak, bizonyos Rustichellónak. Ezt mások aztán saját ízlésük szerint adták tovább, egy Pipino nevű szerzetes például az eretneknek tartott gondolatokat egyszerűen kihagyta vagy – mondjuk így – „saját szemszögéből interpretálta”…
Mindenesetre az, hogy a tésztát Marco Polo „kínai utazásai során fedezte fel Európa és a világ számára” abszolút kitaláció, ráadásul ki is derült, hogy az 1920-as években az észak-amerikai tésztagyártók lapja, a „The Macaroni Journal” szerkesztői tollán szárad a dolog. Marco Polo dokumentumai épp a tészta ily késői „felfedezésének” ellentétét bizonyítják: az utazó azt írja, hogy az általa Keleten kóstolt tészták „vannak olyan finomak, mint amilyeneket Itáliában oly sokszor evett, akár a vermicelli és a lasagna…” A jól sikerült PR-fogásnak mégis van némi valóságalapja: Marco Polo hozott Európába tésztát, de nem durum- vagy lágybúzából, hanem egy sokkal különlegesebb alapanyagból: „farina di alberi-ből”, vagyis „fán termő lisztből” készültet. Utazásai során ugyanis Szumátrára is eljutott, ahol – ezek szerint – már évszázadokkal ezelőtt készítettek a keményítőben gazdag majomkenyérfa (vagy esetleg a szágópálma) termésének lisztjéből tésztát, és ez felcsigázta az egzotikumokra érzékeny Marco Polo érdeklődését… A majomkenyérfa lisztje egyébként Farine de 'Uru névre hallgat, tápláló, gluténmentes, forrását, a majomkenyérfa termését sokan pedig a jövő táplálékának tartják.
