Ismét egy olasz étteremben kapott el a hétvégi kijózanodás (ezt csak úgy átvitt értelemben mondom), ismét egy kis asztalnál találom magam, ahol az étlapot nézegetve elővesz a jólismert vágy: erőlevest nekem, hogy végképp kigyógyuljak az előző napokból. A Millennium da Pippót tettük próbára.
Az ideális erőleves iránti atavisztikus vágy ismét lukra futtatott. Tortellini in Brodót rendeltem. Kedves kis kerámiatálkában érkezik, a híg lében úszik uszkve nyolc darab tortellini, és petrezselyemdarabkák ízlésesen. A leves annyira híg, hogy épp, csak van színe, a tortellini annyira lágy és ízetlen, hogy már épp nincs semmi íze. Három falat után továbbadom, de hamar körbeér, senkinek nincs kedve melegvízzel indítani.
Közben az étlapot vizsgálgattuk, megcsodáltuk a címlapon a három lábbal futó leánykát, a világ legszürreálisabb címerét, a szicíliai címert. Közben a tulaj is megjelent, barna bőrdzsekiben, szivarkával a szájában, azonnal látszott, hogy ő a tulaj, amit később a falakra aggatott fotók alátámasztottak. Megcsodáltuk a falakat borító Zsolnay-csempét, ami rá is vezetett minket a megoldásra, hogy miért is nevezik ezt itt Millenniumnak – a kisföldalatti miatt, ahonnan a csempét szerezték – más kérdés, hogy azelőtt itt egy másik millenium nevű vendéglátóhely működött, és a csempét talán még ők szerezték. A Pippo meg egyszerű – így hívják a bőrjakós tulajt, aki „siracusai tengerparton tanult meg szívvel és szenvedéllyel halételeket készíteni”
Na én pont erre voltam kíváncsi, amikor egy halas pastát rendeltem. A Tagliolini Aretusa magyarul vékonymetélt aranykeszegfilével és limette-szósszal. Ez legjobb tudomásom szerint nem valami klasszikus fogás, hanem egy helyi alkotás, Aretusa görög nimfa volt, akit egy folyó addig üldözött otromba szerelmével, míg az inkább patak formájában menekült előle – most is ebben a formájában látható Siracusában.
Az első benyomásom az volt, hogy nem túl sok. Egy nagyobbacska kupac pasta gubbasztott a tányérom közepén, a tetején spontán tördelt haldarabkák. Mellette sötétlila és zöld jégsaláta egy karika naranccsal, a tál peremén piszoknak ható borsszórás – sablonos és lehangoló díszítés, inkább illene egy vidéki nagyzoló étteremhez, mint egy Andrássy úti olaszhoz.
Maga a tészta amúgy kifogástalan volt – jóféle friss tészta, sárgás színű, anyagerős, rugalmas, barátságos. Tökéletes választás egy halas pastához. Az aranykeszegfilé nem volt olyan meggyőző. Íze nem sok volt, és koncepciótlanul darabokra volt tördelve, melyek nem igazán ízesültek a pastával. Ha már ez az étel, akkor szívesebben kaptam volna egyben a halat, és mellé köretnek a tésztát. A limette-, azaz lime-szósz nem győzött meg, Nem tudom, milyennek kellett volna lennie, de itt nem volt semmilyen. Mintha ráfacsartam volna egy kis citromot. A kompozíció nem volt kellemetlen de nem volt benne semmi, amire emlékezni lehetne – a jóféle pastát más koncepcióval jobban lehetett volna érvényesíteni. Szerencsére eleve rendeltem hozzá csípős olajat – azzal és parmezánnal jól megszórva kellemes eledel volt.
A mellettem ülő nő – ezúttal nem a nőm – zöldborsós lasagnét rendelt, és végig igen csendben volt, csak a végén árulta el, hogy a közepe hideg volt, a tészta pedig kellemetlenül szottyadt.
Az édességek – tartufo, profiterol – rendben voltak, a számla körüli bénázás viszont nem. Mi egy picit bonyolultak voltunk az áfás-számla igényünkkel, meg, hogy osszuk kétfelé, meg a kártyás fizetés, ők viszont kihozták a számlát, majd elmentek ebédelni, így vagy egy félórára otthagytak minket, és keresni kellett valakit, hogy ugyan, hadd fizessük már ki a huszas felé araszoló végösszegű számlánkat.
Logisztika közepes, szimpátia közepes, pasta kiváló, gasztronómia közepes. Legközelebb már tényleg a Faustóba megyünk.
