Az első bonyolultabb Vomberg-recept a Gyermelyi szakácskönyvéből, amit volt merszem elkészíteni, és hát nem is sikerült valami fényesen.
 

Ez valószínűleg azért van, mert képtelen vagyok komolyan venni a recepteket. Ez egy igazi szakácsnál nyilván halálos bűnnek számítana, nálam inkább csak jellemvonás.

Ott kezdődik, hogy az alapanyagok arányát nem vettem komolyan, mert, ha már vettem egy nagy fej loboncos zellert, nem csak 20dkg szárzellert (ez mi? zellerszár?), és két evőkanál zellerzöldet akartam beletenni. Ha zeller, akkor legyen zeller, nem igaz?

A hal mélyhűtött pangasius filé volt, ami nem egy nagy dobás, de erre a célra pont megfelel. Azért itt is éltem némi receptkritikával, mert azt mondja, a „halat lemossuk”. De miért mosnánk le a halat? Halat soha nem mosunk, mert kimegy belőle minden, ami jó! Ha nagyon dzsuvás, akkor papírtörlővel áttöröljük, de általában semmi ilyesmire nincsen szükség, hiszen a felülete úgyis hőkezelést kap, ami megöli az esetleges kórokozókat.

A legnagyobb baj talán mégis a paradicsommal lehetett, mert nem volt otthon igazi, ezért egy konzervet használtam, amiben héjatlanított, magtalanított, csumátlanított paradicsom volt – paramétereiben tehát megfelel a recept támasztotta követelményeknek, de valójában teljesen másképpen viselkedik olajban, mint a friss hámozott, magozott paradicsom – miközben örültem, hogy kikerülhetem ezt a lépést – ugyanis paradicsomot forrázni, hámozni kifejezetten utálok. Pedig tudom, hogy van egy nagy és fontos olasz és nemzetközi konyhai irányzat, mely nem tekinti felesleges kényeskedésnek a paradicsom héjának eltávolítását, és ragaszkodik ahhoz a felismeréshez, hogy a paradicsomhéj emészthetetlen.

A hivatalos fotón piros kockákként szereplő paradicsomok tehát szétfolytak, és lett egy kellemesen halszagú piros szószom. A képet elfelejtettem nézni, így az sem tűnt fel, hogy a zellerszósznak fehérnek kellene lennie, az enyém súlyos zöld lett, hiszen zellerből sokkal többet tettem bele, nem is nagyon akart megpuhulni, összefőni, úgyhogy kénytelen voltam egy kicsit botmixerrel is rámordulni, így pedig szilánkos tejszínes zellerszósz lett.

Az egész nem igazán működött, nem volt csinos, bár nem volt kellemetlen íze, csak éppen nem láttam értelmét, és kicsit el is bizonytalanodtam, hogyan tovább. Kezd elegem lenni az óriáskagylóból és a halas szószokból. Lehet, hogy valami egészen más irányba kellene fordulnom. Mondjuk keletnek?