Hősnőnk egy baráti esküvőn szeretett bele a vőlegény háromszáz unokatestvérének egyikébe, majd pillanatok alatt felszámolta londoni életét: felmondott, eladott lakást, kocsit, megvált felbecsülhetetlen értékű hetvenes évek diszkóslágerei-gyűjteményétől és Szicíliába költözött. Azóta van, hogy harminc emberre főz, tűsarkúban jár piacra és egy igazi szicíliai keresztanya instrukciói szerint professzorrá képezte magát „al dentéből” is – mivel új hazájában úgy tartják, a túlfőtt tészta „öl”, ezt komolyan kell venni: íme, a pasták Gran Madréjának tésztatippjei!
Veronica blogján így ír magáról: angol üzletasszony lennék, író és háziasszony (vagy valami olyasmi), aki beleszeretett egy szicíliai ügyvédbe. Szicília északi részén élünk egy halászfaluban, ahol rajtunk kívül kb. még 200-an laknak. Hogy milyen? Elképesztő. 30 emberre főzök pastát, úgy vezetek, mint a kölykök a dodzsemben… imádom!
Beszámolóiban feltűnik minden és mindenki, akinek valaha köze volt a kívülállók számára szinte kiismerhetetlen szigethez: karthágóiak, görögök, zsidók, normannok és arabok, afrikai, arab és európai kultúrák fúziójából született ünnepek, pazar ízek, fűszerhalmok és cukorsokk, gigantikus marcipánszobrok, észak-afrikai jegyeket hordozó majolikák (a hetvenes évek diszkóslágerei helyett most ezeket gyűjti), mézédes borok, utcai karneválok és építészeti kuriózumok a kevésbé látogatott helyeken, emellett a véres belsőségektől csúszós piacokról, a „szicíliai stílusú” parkolásról, turistacsapdákról, maffiáról és a szerinte prűdnek épp nem nevezhető nőgyógyászati konzultációkról is képet kaphatunk. Mindennek tetejében pedig ott a vallás, alias a pastafőzés, amiben hősnőnk legalább annyira elmerült, mint a majolikagyűjtésben és Archimédészben – utóbbi az emberiség egyik legnagyobb matematikusa, i.e. 282-től i.e. 212-ig szürakuzai lakos, aki itt (Eureka!) ébredt rá arra a fizikai alapelvre, amit ma „Arkhimédész törvényeként” ismerünk, emellett pedig számos találmányt (pl. archimédészi csavar), matematikai, kémiai, csillagászati felfedezést is jegyez.
Az „al dente”-teszt előtt nézzünk azonban kicsit körül egy szicíliai piacon! Az illő viselet a napi bevásárláshoz Veronica szerint a tízcentis, table-dance-es stílusú magassarkú, amihez tökéletesen passzol egy rusztikus fonott kosár. Így tudjuk ugyanis legjobban elkerülni azt, hogy elcsússzunk a járdát összefüggő, csúszós rétegben beborító állati belsőségeken, melyek egyrészt maguktól potyognak össze-vissza a standokról, másrészt az árusok dobálják egymásra, viccből. Ezen belsőségek a hagyományos szicíliai konyha egyik bázisát képezik: a szűk utcákon mindenfelé sülnek az első pillantásra meghatározhatatlan eredetű, nyársra tűzött húscafatok, melyek nélkül szicíliai ünnep sem képzelhető el, sőt, napjainkban, a „slow food, slow life”-mozgalom fénykorában igen előkelő helyre, „tradicionális szicíliai gasztrocsemegévé” léptek elő. Elsőre furcsán hangzik, de a belsőségfogyasztás hagyománya Szicília ókori zsidó lakosságától ered, akik a görögökkel együtt érkeztek a szigetre az i.e. 8. századtól, hogy részesüljenek Siracusa, Catania, Messina pezsgő életéből. A zsidók jól szituáltak voltak és sok mindent nem fogyasztottak, amit a görögök igen, pl. belsőségeket. Amikor hús került az asztalra, a vágásnál a számukra tiltott részeket az odagyűlt nem zsidóknak adták, akik minden fenntartás nélkül fogadták, ez vált a 21. századi Szicília legnépszerűbb street foodjává „stigghiola” néven.
A tésztafőzés művészetét Veronica saját bevallása szerint anyósának köszönheti. Nászajándékba a féltve őrzött, 35 személyes családi étkészletet kapta tőle, anyósa kicsit szabadkozott is, hogy pár darab eltört… Pár darab? A készlet hétféle különböző méretű tányért tartalmaz (mindent szorozzunk be 35-tel), fürdőkádnyi levesestálakkal kiegészítve, ehhez csatlakoznak az ovális, fél asztal-kiterjedésű tálalótálak – ahogy írja, akkorák, hogy akár Silvio Berlusconit is felkínálhatnák rajtuk nyárson –, plusz egy „önjáró” szószos tál, ami, amikor viszik, úgy néz ki, mintha végtagjai lennének… Ez az élmény volt a londoni gyorskajákon szocializálódott szerző első lépése a „rendes” családi étkezések felé, aminek természetesen elengedhetetlen része a tészta tökéletes és minden szicíliai igényt kielégítő elkészítése. Ehhez pedig az alábbi instrukciókat kapta anyósától, a pasta „Gran Madréjától”:
1. Nagyobb lábasra van szükség, mint gondolnád. Tésztát nem lehet úgy főzni, mint zöldséget. Elég hely kell ahhoz, hogy úszkálni tudjon, mint hal a vízben.
2. Jól sózd meg a vizet. Ha nincs eléggé megsózva, a pasta édes, kásás lesz. Az meg bűn.
3. SOHA ne tegyél olajat a vízbe. Ezt csakis egy tisztességtelen olívaolaj-kereskedő találhatta ki.
4. A tésztát akkor dobd a vízbe, amikor úgy forr, mint az Etna.
5. A vízbedobás után rögtön keverd meg, és még legalább háromszor az első percben. Majd lágyan, szeretettel keverd át percenként egyszer a rövid főzési idő alatt, hogy semmiképp ne ragadjon össze. Mert az is bűn.
6. Az idő lejárta előtt 1 perccel kapj ki egy szálat a lábasból és harapd szét. A közepén egy kicsit ellen kell állnia a fogadnak. Ekkor „al dente”. Ha nincs meg ez az ellenállás, a pasta szétfőtt: fel ne tálald egy olasznak, főleg egy szicíliainak. Még azt hinné, meg akarod ölni. (Ez komoly, a helyiek a szétfőtt tésztát „ragasztónak” hívják és meg vannak győződve róla, hogy bélrákot okoz).
7. Ha sikerült tökéletesen megfőzni, szűrd le és rögtön egyesítsd a szósszal. Ha elkéstél a szósszal, önts a tésztára egy kis olívaolajat, keverd meg, ez megakadályozza, hogy várakozás közben kulimásszá váljon. Aztán szedd össze magad, végezz a szósszal és gyorsan borítsd őket össze. 8. Az igazi pastát azonnal, forrón kell enni. Ez a szokás, az asztalnál senki sem várja majd meg, hogy mindenkinek szedj. Szokj hozzá…
