Közép- és Dél-Amerika gazdag halottak napi hagyományai a gasztronómiát is átszövik: az Andokban pólyás baba-alakú kaláccsal, Mexikóban pan de muertóval: „halottak kenyerével” köszöntik az eltávozott lelkeket, utóbbinak könnycsepp-formájú csúcsa Chimalman istennő élőkért hullatott könnyeire emlékeztet. Az ünnep tér-idő rendszerében semmi sem létezik önmagában: a „holtak kenyerei” az életet táplálják.
A hosszútészta az élet örök körforgását kifejező történelmét, szimbolikáját megismerve nem meglepő, hogy a gabona más ősi megnyilvánulási formái (kenyér) hasonló jelentéstartalommal bírnak. Akár mindenszentek másnapjának, Halloweennek, Pitru Pakshának (hindu kultúrkörben), Obonnak (Japánban), Gai Jatrának (Nepálban) vagy az „Éhes Szellem Ünnepének” (Kínában) hívjuk „halottak napját”, egy biztos: ekkor kapcsolatot teremtünk, kommunikálunk azokkal, akik fizikailag már nincsenek közöttünk (tekintet nélkül arra, hogy az ünnep időpontja pl. holdnaptárt követő kultúrákban nem egyezik meg a miénkkel). Halottak napja közös elemei világszerte a kapcsolatteremtés, az ősök tisztelete, az engesztelés (a nyughatatlan lelkeké), a megtisztulás lehetősége (szent tűz, tisztítótűz), valamint az „áldozat”, amit jellemzően a helyi bor és kenyér párosa fejez ki, egyes esetekben (mint pl. Közép- és Dél-Amerikában) a kenyér ez alkalomra speciális alakot is ölt.
Halottak napja kereszténységen innen és túl
Az ünnep angolszász verziója, a Halloween (All Hallows’ Evening) gyökere a kelta Samhain, mely az aratási időszak, azaz az év „fényes felének” lezárását és az év „sötét felének” kezdetét jelzi – az esemény helyszíne máig a kultikus Tara-hegy az írországi Meath-megyében. Az őszi napéjegyenlőség és a téli napforduló közé eső Samhain egész pontosan október 31-e napkeltétől november 1-e napnyugtáig tart, párja a május elsejei Bealtaine, mely az év újjászületésének napja, „a fény kezdete”.
A naptári egyensúlyteremtés végigvonul halottak napja történelmén: a november elsejei mindenszenteknek: az „üdvözült lelkek” ünnepének – amit ebben a formában i.sz. 741-ben, III. Gergely pápa idején tartottak először –, természetes ellenpontja a húsvét utáni 7. vasárnap és hétfőn lévő pünkösd, a „szentlélek kiáradásának ünnepe”, amikor az apostolokat lángnyelvek vették körbe és azok „különféle nyelveken kezdtek el beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak”. A keresztény hagyomány szerint ekkor következett be az a sorsszerű fordulat, ami a történelem kerekét új irányba terelte: az apostolok megértették és azonosultak küldetésükkel, a kereszténység terjesztésével, amit pár száz év múlva az első megkeresztelt római császár, I. Constantinus a 313-as milánói ediktumban végül engedélyezett a Római Birodalom polgárai számára.
Míg pünköskor a „lélek kiáradását”, majd 6 hónap múlva, mindenszentekkor (november 1-jén) az „üdvözült lelkeket” ünnepli az egyház, halottak napja (november 2-a) a „még nem üdvözült, tisztítótűzben égő lelkeké”. Ezt i.sz. 998-tól ünneplik keresztény kultúrkörben, más néven ez a nap a „szenvedő egyház” napja, amikor a tűz áthatja a még nem üdvözült lelkeket, új esély lehetőségével töltve meg őket.
Halottak napja elődje a római korban a február 13-a és 21-e között tartott „Parentalia” (dies parentales): az ősök ünnepe volt, ekkor emlékeztek meg a rómaiak szüleikről, felmenőikről. A Parentalia utolsó napja, a „Feralia” pedig kifejezetten az elhunyt ősök lelke (Manes) előtti tisztelet napja volt, ekkor a sírokat koszorúval díszítették, gabonával és sóval hintették be, áldozatként pedig borba mártott kenyeret és ibolyát tettek rá. A Parentalia „testvérünnepe” a május 9-én, 11-én és 13-án tartott „Lemuralia” volt, amikor a rómaiak a házaikat fenyegető, az elmúlásban nyugalmat nem lelő lelkeket (lemures) igyekeztek kiengesztelni, jellemzően babbal, a Vesta-szüzek pedig ekkor, az első búzakalászok terméséből készítették a szent „mola salsát”: egy sós süteményt vagy lepényfélét, a Lemuralia ünnepének elengedhetetlen kellékét. A (szó szerint) „sózott liszt” központi jelentőségű volt a Vesta-kultuszban, ezt szórták az áldozati állatok szarva közé is, valamint az áldozati oltárra, ahol a szent tűz lobogott…
Zsidó hagyományok szerint a pünkösnek sávuót, a „Hetek ünnepe”: a Szináj-hegyi törvényadás, egyben az új kenyér ünnepe felel meg, míg a zsidó naptár másik felén, a halottakra sokan Jom Kippurkor emlékeznek. A Jom Kippur igen összetett ünnep, melyre egy teljes hónapig + tíz napig készül a zsidó közösség, és amit lényegében a zsinagógai újév, a Rós Hásáná (az év feje) vezet fel, és a Hosáná Rábá vezet le.
Régi és új összefonódása, különböző idő- és kulturális rétegek egysége halottak napján Közép- és Dél-Amerikában napjainkban is rendkívül élő, az ünnep alatt intenzíven (és igen látványosan) tapasztalhatjuk meg, hogyan olvad egybe az újvilági, elsősorban katolikus, és a sokezer éves ősi hagyományrendszer, amit természetesen az ünnep gasztronómiája is tükröz.
Andoki kultúrkörben a legjellegzetesebb halottak napi étel a t’anta wawa, mely szó szerint „gyerek kenyeret” jelent (ajmara és kecsua nyelven a t’anta jelentése kenyér, míg a wawa-é gyermek, kisbaba). Az ünnepi specialitás valójában egy édes kalácsféle, amit olykor édes töltelékkel is megtöltenek és pólyás baba-alakúra formálnak. Akár Mexikóban a calabaza, az ünnep alatt Peruban, Bolíviában, Kolumbiában, Chilében és Argentínában a t’anta wawas (tsz) ömlik elénk – sokszor gigantikus méretben és mennyiségben – az utcák színpompás standjairól (más fontos naptári ünnepen, karneválok alkalmával is fogyasztják).
Régi tradíciók szerint a t’anta wawa az elhunyt gyermekek lelkéhez szól: kislányok sírjához hagyományosan női alakot formázó, fiúkéhoz pedig ló-dekorációval díszített kalácsot vittek, manapság azonban a család és az ismerősök gyermekei kapják meg a „pólyás” sütiket, amiket egy mulatságos szertartás keretében olykor „meg is keresztelnek”. A t’anta wawa őse a „sanku” nevű andoki kukoricakenyér, amit a helyiek a jellegzetes, kukoricából erjesztett itallal, a chichával együtt ajánlottak fel őseiknek, hogy azok a túlvilágon is „jól éljenek”. A „pólyáskenyér” mélyebb szimbolikája ugyanakkor az eltávozott lelkek napján az élet ébredését, a születést jeleníti meg, ami tele van szépséggel és lehetőséggel (édes íz), és természetes egységet alkot az élet alkonyával, az elmúlással. A t’anta wawa-t manapság leginkább „colada moradával”, egy sűrű, édes, bíborszínű (ecuádori eredetű) itallal fogyasztják: az ital fekete kukoricamasszából és sokféle gyümölcsből készül, mondhatni ez a gasztro-páros az Andok „kenyere és bora”.
A t’anta wawa mexikói rokona a világszerte ismert pan de muerto – szó szerint: „halottak kenyere” –, mely szintén mélyen gyökerezik, nem is csupán az azték, hanem már az azt megelőző kultúrákban. Az édes töltelékkel töltött bucik tetején a vágások vagy plusz tésztasodronyok a halottak csontjait, a fizikai mulandóságot jelképezik, tetején pedig, mint a bevezetőben említettük, a könnycsepp-alakú kúp Chimalman istennő élőkért hullatott könnyeit szimbolizálja (az aztékok hite szerint Chimalman istennő Quetzalcoatl, a tollas kígyó, egyben a szél és a bölcsesség istenének anyja, aki az aztékokat Aztlán nevű, ősi földjükről egykor a Mexikói-völgybe vezette). Bár rengeteg regionális verzió létezik, a pan de muertót Mexikóban sokszor ízesítik ánizsszemekkel (a termékenység szimbóluma) és narancsvízzel. A csontok (mulandóság), az életet adó víz (Chimalman könnyei) és az ánizsszemek (termékenység) összhangja szép példáját nyújtja az örök körforgás gabonába oltott univerzális kifejeződési formáinak.
