Rubinvörös életesszencia, pazar gasztroélmény nemcsak gyümölcsös, de salátástálban, pezsgőspohárban, fagylaltos kehelyben, nap-, gyertya- és csillagfénynél, vagy akár teljes sötétségben is... Házi eperecetbe zárjuk az eperszezont, visszatekintve azokra az időkre, amikor a nyár hírnöke a középkori „palántamaffia” küzdőtere, vagy épp divatos hölgyek ebédje volt.

A friss eper ízében elmerülve hajlamosak vagyunk megfeledkezni egészségre gyakorolt kiváló hatásairól, pedig bőven vannak: a gyümölcsöt már a görögök és a rómaiak is előszeretettel fogyasztották, derűsen nyugtázva, hogy az élvezet ezen a ponton találkozik – a hadviselés mellett – legkedvesebb témájukkal, a dietetikával. 1 nagy pohár minőségi eper fedezi a napi C-vitaminszükségletet, gazdag folsavban, mely a várandósság alatt különösen fontos, valamint mangánban, káliumban, gyümöcscukrokban és rostokban.

A hagyományos kínai orvoslásban a torokgyulladás, a száraz köhögés és az étvágytalanság ellenszereként, valamint az alkoholos állapotból való felépülés, méregtelenítés elősegítőjeként az epernek hosszú ideje biztos helye van. A görögök és a rómaiak főleg gyulladáscsökkentőként használták, emellett allergiás tünetek, vesebetegségek és vesekő ellen, valamint idegnyugtatóként és lehangoltság ellen is hatásosnak tartották – ezen kvalitásai kaptak új lendületet a 14. századtól fellángoló európai eperőrületben, amikor a gyümölcs a gyógyászati babérokért versengő szerzetesrendek egyik fő küzdőterévé vált.

Észak-Itáliában, a reneszánsz bölcsőjében évszázadokig komoly természetgyógyászati konkurenciaharc, és ennek égisze alatt egyfajta „palántamaffia” működött: mivel akkoriban elsősorban a gyógynövények ismerete volt a gyógyulás – akár élet vagy halál – záloga, a téma első számú szakértői, a különböző szerzetesrendek mindent bevetettek, hogy ültetésben, termesztésben, gyógyításban lekörözzék egymást, a siker érdekében pedig igyekeztek kilesni (a.k.a. eltulajdonítani) a másik titkait és palántáit… Hiába, az emberi tudásvágy és ambíció határtalan: ugyanebben az időszakban, bár a boncolás elvileg tiltott volt, Európa vezető egyetemei – pl. a bolognai vagy a pádovai – e célra felbérelt „szakértőkkel” (már elnézést) lopattak hullákat, hogy aztán az egyetem bonctermében a korabeli profok, szigorúan zárt ajtók mögött, tanítványaik gyűrűjében vizsgálhassák őket...

Az eperhez visszatérve, a nyár hírnökeként mindig is a termékenység, a szépség és az újjászületés szimbóluma volt: kultusza a 19. századi romantikában tört a csúcsra, amikor az érzékien pirosló gyümölcs nem hiányozhatott egyetlen divatos úrihölgy asztaláról sem. Annál is inkább, mivel a kor hölgyeinek a romantikus szépségideál szerint állandóan misztikusan égő, távolba vesző tekintettel – lehetőleg egy Shelley vagy Byron-kötettel a kézben – illett légiesen suhanni vagy elomolni a lugasban, egy divatos ebéd pedig eperből, spárgából, osztrigából és pezsgőből állt. (A sötét karikás, fátyolos tekintetre a hölgyek pszichedelikus növények alkoholos kivonatával is rásegítettek, az emelkedett lelkiállapotot előidéző tinktúrákat napközben sűrűn kortyolgatták…) Egy Shelley-vel vagy Byronnal töltött forró, nyári nap koronája pedig mi lehetett volna más, mint pár falat, egyszerre tüzes és hűs eper? A felülmúlhatatlan gasztroélményt most házi eperecetbe zárva idézzük meg, és spájzoljuk be hangulatjavítónak borúsabb napokra:

Házi eperecet

Mennyiség: kb. 3 bögre

Eláll: hűtőben 1 hónapig

Felhasználás: salátaöntetekbe, sajtokhoz, fagylalthoz, szódába, pezsgőbe, proseccóba, nyári koktélokba…

Hozzávalók: fél kg eper, megtisztítva, negyedekbe vágva / 2 pohár fehérborecet / 1 pohár rizsborecet / fél pohár barna nádcukor

Elkészítés: Egy nagy tálban keverjük össze a hozzávalókat, lefedve egy éjszakára tegyük hűtőbe. Másnap távolítsuk el belőle az epret (balzsamos salátakompozícióba tökéletes), a levet pedig szűrőn, konyharuhán vagy akár kávéfilteren át szűrjük csatos üvegbe. Csodás epres ízutazást az év minden napján!